A Brassai Sámuel Líceum helyzetéről a Kolozsvári TV-ben [videó]

1. rész:


2. rész:


A hozzászólásokat is érdemes elolvasni Czika Tihamér blogján (hozzászólni ugyanott lehet):
http://czikatihamer.ro/2010/10/14/a-brassai-samuel-liceum-helyzeterol-a-kolozsvari-tv-ben/

Köszönet a Civil Ellensúly Mozgalomnak

Ez úton köszönetet nyílvánítunk a Civil Ellensúly Mozgalomnak, amiért épület-, illetve megoldás-keresési akciónkban támogat.

Diákvélemény

    Amikor számomra is eljött a líceumba való iratkozásnak az ideje, nagy figyelemmel tanulmányoztam a szakkínálatot. Csakhamar megállapítottam, hogy az általam kedvelt szakot Kolozsváron és magyarul csupán két iskola indítja: a Brassai Sámuel Elméleti Líceum és az Onisifor Ghibu Elméleti Líceum.

     E kettő közül a Brassaiba szerettem volna járni, mert családomban három generáció óta hagyomány a fiúgyermekeknek itt végezni (persze dédapám még az iskola elődjében, az Unitárius Főgimnáziumban tanult, de édesapám már a Brassait mondhatta líceumának). Beiratkozás előtt sokat érdeklődtem az iskola felől és meglepően sok negatív véleményt hallottam–nyílván mind olyanoktól, akik sosem jártak a Brassaiba. Sajnos senki sem tudta véleményét érvekkel alátámasztani, de jóhiszeműen úgy is elfogadhattam volna a fáradhatatlan „figyelmeztetéseket” afelől, hogy mennyire meg fogom bánni ezt a választást. Igen közel álló emberek tanácsoltak ellene. Szerencsémre kételkedő típus vagyok és a „majd meggyőződök róla személyesen” hozzáállást alkalmaztam.

        Immár két évet, a líceumi évek felét kijártam a Brassaiban–és nem is akárhogy: az itt levő közösség tagjaként aktívan bekapcsolódtam az iskolai és iskolán kívüli diákéletbe. Mindezt, megjegyzem, az igen szorító körülmények között. Mert nem mindegy, hogy eredményt érünk el úgy, hogy minden eszközünk és lehetőségünk megvan rá, vagy úgy, hogy osztályterem nélkül, a tanáriban, a különböző szakok kabinetjeiben vagy akár a táblák és padok nélküli díszteremben tanulunk. Úgy, hogy télen szünetekben mi diákok didergünk a kifűtetlen folyosón, a tanáriban tartott órák alatt pedig az éppen lyukas óra közben levő tanár ácsorog a tanári ajtaja előtt...Igen, a tavalyi iskolai év nehezen feledhető tapasztalatai még mindig frissen hatnak.

        Való, hogy ezt velünk tenni törvényileg minden részletében jogos, de a kérdés az, hogy emberi-e? Ha pedig a cél valóban szentesítené az eszközt, feltevődik a kérdés: vajon egy igen fennkölt célról, vagy inkább egy egészségtelen, buldózer-magatartású öncélúságról van szó, amikor ilyen eszközöket alkalmaz valaki? Hozzáteszem, ha a cél, az érdek netán a magyar diákok minél jobb képzése lenne, akkor igen nagy cél mellé lövés az, amit a Brassaival hagynak történni.

        Tudom, hogy az épület az unitárius egyház tulajdona és azt is tudom, hogy legjobb belátása szerint fog élni vele. De a gondolat folytatódik: mi lesz diáktársaimmal, tanáraimmal, mi lesz velem? Mert valljuk be, ilyen helyzettel, hogy egy magyar iskolát kirakjanak épületéből, tudtom szerint még a kommunizmus–magyarok számára igen nehéz–éveiben sem találkoztunk. Ez a tény már magában is ijesztő és elgondolkodtató, de ne akadjunk le ennyinél, a gondolat így zárul: minél előbb kell egy megoldás. Azt, hogy mi legyen ez a megoldás, diákként megállapítani nehéz, és talán kötelességeimen, képességeimen túl esik.

        Az iskolám esete kétségtelenül egy mindenki számára tanulságos egyéni lecke lehet. Pozitívan hozzáállva állíthatom, hogy ezen tapasztalat számomra egy értékes felkészítő arra, ami a nagybetűs ÉLET-ben vár az emberre. Az ilyen jellegű ismeretet nem lehet könyvből vagy tanártól falak között elsajátítani. Erre csak maga a tapasztalat, a megpróbáltatás és a kudarc taníthat meg. A jelenlegi brassaisok pedig sose feledjék, hogy az elméleti képzés mellett az Élet Iskolájá-t is járták.

Jakab Mátyás,

11. osztályos diák

Interjú Szőcs Judittal, iskolánk egykori matematika tanárával

         Iskolánk Brassai Sámuel nevét 1957 júniusában vette fel. Az említett év szeptemberében került az iskola padjaiba az első Brassais diák, és az a tanár, aki 20 évesen kezdte akkor pályafutását, most már 73. életévében jár... Talán igen kevés olyan ember van még közöttünk, aki arra az 1957-es évnyitóra emlékszik. Azóta iskolánk sokezer diákot oktatott, nevelt, formált. Megmérettetéseken esett át, hagyományokat teremtett és neve a város, de talán egész Erdély köztudatába is bevésődött.

     „Manapság” az iskola helyzete nem kifogástalan, és ez talán közismertebb, mint megvalósításai, sikerei. Pont emiatt, mi, a jelenlegi diákok, elhatároztuk, hogy felkeresünk nyugalmazott tanárokat, igazgatókat, és megörökítjük iskolánknak azt a képét, amelynek ők az őrzői. Így talán egy olyan Brassait fogunk az olvasók elé tárni, amit mára sokan elfelejtettek, viszont amely sosem szűnt meg létezni.

     Az első interjút Szőcs Judit nyugalmazott matematikatanár vállalta, aki jelenleg a Romániai Magyar Pedadógus Szövetség alelnöke, és aki igen sok alkalommal járt közben iskolánk érdekében. Tőle a következőket hallottuk:

K: Mit tud a Brassai jelenlegi helyzetéről?

V: A jelenlegi alpolgármesteri javaslat szerint a János Zsigmond Unitárius Kollégiumnak egyesülnie kellene a Brassaival. Természetesen én ezzel nem tudok egyetérteni.

K: Miért?

V: Számomra az egyesítés megszűnést jelent. Még egyszer mondom, hogy én tanítottam az Unitárius Kollégiumban, tehát nekem az is iskolám. Mindegyiknek a javára kellene szolgáljon a döntés. Mindkét iskolának megvan a maga arculata, és ezt az arculatot önállóan kell továbbépítenie. Már a bevezetőben megjegyzem, hogy mikor megalakult az Unitárius Líceum – mert akkor csak líceum volt – Erdő János püspök úr kéretett, és az volt az igénye, hogy a Brassai Líceum legjobb tanárai tanítsanak az Unitárius Líceumban, mert a szaktanárokat joga volt megválasztani. Tehát annyira jó volt a Brassai, hogy nem kellett máshonnan hozni tanárokat. Így indult az Unitárius Líceum, és én 1995-ig tanítottam ott, amikor a büntetés miatt nem engedték, hogy folytassam (Szőcs Judit tanárnőt 1995-ben a tanügyi törvény elleni tiltakozás szervezése kapcsán megbüntették, és utolsó tanítási évében jogtalanul áthelyezték a Báthory Líceumba – a cikk írói).

K: Kit tart felelősnek a jelenlegi helyzetért?

V: A fő hibás szerintem nem az unitárius egyház, nem is a Brassai Líceum, hanem az RMDSZ. Nagy örömünkre sikerült az akciója, hogy bevigye az alkotmánymódosításba a felekezeti iskolák létét, tehát hogy hárompillérű legyen az oktatás, csak éppen arra nem gondolt, hogy ez milyen következményekkel jár. Amikor egy ilyen dolgot elhatározunk, szükség van egy apparátusra, amely helyzetelemzést végez (kidolgozza az új helyzetre vonatkozó módosításokat, utalásokat, utasításokat). Ezt rábízták az aktuális diákra, szülőre, önkormányzatra. Pedig rendszer, pontokba szedett jogszabály kellett volna. Nem tagadom az RMDSZ érdemeit, sőt; de ezt a dolgot rosszul csinálták, és a mai napig nem tudják helyrehozni.

Az egyház hivatalosan visszakapta az épületet, csak az önkormányzat húzza-vonja a telekelést. Ezt a püspök úr is hangsúlyozta beszélgetéseink során, amelyekből számomra az derült ki, hogy érzi a probléma komolyságát, és azt, hogy meg kell oldani.

K: Ön milyen megoldást javasolna a helyzetre?

V: Én az egyenlőség elvét látnám pillanatnyilag megoldásnak. Megszámolni a tantermeket, és úgy elkészíteni a beiskolázási tervet, hogy mindkét intézmény férjen el a jelenlegi épületben. De ha ez megrontaná az együttélés hangulatát, akkor nagyon jónak látnám azt, hogy kapja meg a Brassai az Ókollégium épületét teljes egészében, azzal a feltétellel, hogy a laboratóriumokat, tornatermet, dísztermet továbbra is használhassa a jelenlegi épületben. Nem tudok egyetérteni azzal, hogy magyar magyar ellen küzd, és egyáltalán, hogy ez harci helyzet lett. Igaza van az unitárius egyháznak abban a tekintetben, hogy ha visszakapta az épületét és megindíthatta az iskoláját, akkor maximálisan ki akarja azt használni, hiszen a saját tulajdona. Sikerült abban a periódusban pályáznia különböző modern felszerelésekre (bentlakás építésére, bútorzatra), amikor ezeket a pályázatokat kiírták. Nyílvánvaló, hogy élni akart vele, mert a saját tulajdona. Azt viszont már nem tudom megérteni, hogy ha az unitárius diák be akar menni a laboratóriumba, és a brassais diáknak ott van állandó „lakhelye”, akkor a kollégista miért ne mehetne be az Unitárius Kollégium megfelelő osztályának a termébe? Mert jó gyerek itt is, ott is van, rossz gyerek ugyanúgy. Azt nem tudom elfogadni, hogy rongálni kell, gyűlőlködni kell. Tenni kell, de azt hiszem, hogy azt békésen is lehet.

K: Ön mit tenne a brassais diákok helyében?

V: Naponta elmennék az önkormányzathoz, pontosabban László Attilához, és elmagyaráznám, hogy miért szeretem ezt az iskolát, miért akarom itt befejezni a tanulmányaimat és ragaszkodom ahhoz, hogy megmaradjon az önálló jogi státusa. Itt egy olyan szellemiség megőrzéséről van szó, amely nem csak a jelennek szól, hanem elsősorban a jövőnek.

K: Milyen volt a közösség a Brassaiban?

V: Egy példát mondok. Holnap egy olyan osztálytalálkozóra megyek, amelyre évente Németországból, Magyarországról is eljönnek a volt diákok. Tehát valahol az a szellemiség, az a töltet, amit ez az iskola nyújtott diákjainak, így él tovább 20-25 év után is. Nemrég egy másik osztálytalálkozón kiderült, hogy az egyik osztálytársnő kedvtelésből szobrocskákat farag, és ezeket ki szeretné állítani Brassai-héten az iskolában. Ez megint azt bizonyítja, hogy évek távlatából is jelent neki valamit ez az iskola. Ő nem egy másik épületben akarja kiállítani szobrait, nem múzeumot, nem egy termet keres. A szobrait a mostani diákoknak akarja kiállítani a Brassai épületében. Ezek után feltevődik a kérdés, hogy az a sok generáció, aki itt végzett, hova jön haza egy találkozóra, hova hozza vissza a múltat, hol emlékezik? Vagy most már nem számít semmi, az érzelmi politizálás kerüljön le a napirendről, és marad a fejkvóta számítása?

K: Milyen eredmények születtek abban az időben, amikor Ön a Brassaiban tanított?

V: Én abban a virágzó periódusban tanítottam ott, amikor ugyan mechanikai líceum voltunk, de nagyon jó tanári karral, nagyon igényes oktatással, nem a legjobb gyerekanyagból, de jó eredményeket tudtunk felmutatni. Volt példaul olyan helyzet is, hogy csak egy brassais diáknak volt 10-es osztályzata a matematika tantárgyversenyen VII-XII. osztályban magyar és román vonalon összevetve. Keményen és elhivatottságból dolgoztunk, és olyan vezetők voltak, akik az iskoláért nagyon sok mindent megtettek. Olyan emberek, mint Szöllősi Ferenc volt igazgató, aki évente kérte, hogy az intézmény kapja vissza a Brassai nevet, és vállalta a vele járó kellemetlenségeket. Olyan emberek, akik kiálltak azért, hogy ez az iskola megmaradjon és neve legyen. Nekik köszönhetően a Brassai akkoriban a város legjobb iskolája volt, és ma sem lehet lesöpörni a színtérről csak úgy.

Köszönjük Szőcs Judit nyugalmazott tanárnőnek, hogy vállalta egy az egész várost érintő kérdésről való beszélgetést.

Ecsedy-Baumann Brigitta és Jakab Mátyás

11. osztályos diákok