Diákvélemény

    Amikor számomra is eljött a líceumba való iratkozásnak az ideje, nagy figyelemmel tanulmányoztam a szakkínálatot. Csakhamar megállapítottam, hogy az általam kedvelt szakot Kolozsváron és magyarul csupán két iskola indítja: a Brassai Sámuel Elméleti Líceum és az Onisifor Ghibu Elméleti Líceum.

     E kettő közül a Brassaiba szerettem volna járni, mert családomban három generáció óta hagyomány a fiúgyermekeknek itt végezni (persze dédapám még az iskola elődjében, az Unitárius Főgimnáziumban tanult, de édesapám már a Brassait mondhatta líceumának). Beiratkozás előtt sokat érdeklődtem az iskola felől és meglepően sok negatív véleményt hallottam–nyílván mind olyanoktól, akik sosem jártak a Brassaiba. Sajnos senki sem tudta véleményét érvekkel alátámasztani, de jóhiszeműen úgy is elfogadhattam volna a fáradhatatlan „figyelmeztetéseket” afelől, hogy mennyire meg fogom bánni ezt a választást. Igen közel álló emberek tanácsoltak ellene. Szerencsémre kételkedő típus vagyok és a „majd meggyőződök róla személyesen” hozzáállást alkalmaztam.

        Immár két évet, a líceumi évek felét kijártam a Brassaiban–és nem is akárhogy: az itt levő közösség tagjaként aktívan bekapcsolódtam az iskolai és iskolán kívüli diákéletbe. Mindezt, megjegyzem, az igen szorító körülmények között. Mert nem mindegy, hogy eredményt érünk el úgy, hogy minden eszközünk és lehetőségünk megvan rá, vagy úgy, hogy osztályterem nélkül, a tanáriban, a különböző szakok kabinetjeiben vagy akár a táblák és padok nélküli díszteremben tanulunk. Úgy, hogy télen szünetekben mi diákok didergünk a kifűtetlen folyosón, a tanáriban tartott órák alatt pedig az éppen lyukas óra közben levő tanár ácsorog a tanári ajtaja előtt...Igen, a tavalyi iskolai év nehezen feledhető tapasztalatai még mindig frissen hatnak.

        Való, hogy ezt velünk tenni törvényileg minden részletében jogos, de a kérdés az, hogy emberi-e? Ha pedig a cél valóban szentesítené az eszközt, feltevődik a kérdés: vajon egy igen fennkölt célról, vagy inkább egy egészségtelen, buldózer-magatartású öncélúságról van szó, amikor ilyen eszközöket alkalmaz valaki? Hozzáteszem, ha a cél, az érdek netán a magyar diákok minél jobb képzése lenne, akkor igen nagy cél mellé lövés az, amit a Brassaival hagynak történni.

        Tudom, hogy az épület az unitárius egyház tulajdona és azt is tudom, hogy legjobb belátása szerint fog élni vele. De a gondolat folytatódik: mi lesz diáktársaimmal, tanáraimmal, mi lesz velem? Mert valljuk be, ilyen helyzettel, hogy egy magyar iskolát kirakjanak épületéből, tudtom szerint még a kommunizmus–magyarok számára igen nehéz–éveiben sem találkoztunk. Ez a tény már magában is ijesztő és elgondolkodtató, de ne akadjunk le ennyinél, a gondolat így zárul: minél előbb kell egy megoldás. Azt, hogy mi legyen ez a megoldás, diákként megállapítani nehéz, és talán kötelességeimen, képességeimen túl esik.

        Az iskolám esete kétségtelenül egy mindenki számára tanulságos egyéni lecke lehet. Pozitívan hozzáállva állíthatom, hogy ezen tapasztalat számomra egy értékes felkészítő arra, ami a nagybetűs ÉLET-ben vár az emberre. Az ilyen jellegű ismeretet nem lehet könyvből vagy tanártól falak között elsajátítani. Erre csak maga a tapasztalat, a megpróbáltatás és a kudarc taníthat meg. A jelenlegi brassaisok pedig sose feledjék, hogy az elméleti képzés mellett az Élet Iskolájá-t is járták.

Jakab Mátyás,

11. osztályos diák